Martina naplója 4.

Hirtelen megfordultam. Ha csak viccel, akkor, én... én... De nem viccelt. Mert a földút kellős közepén egy kis barnamedvebocs hever a földön elterülve. A kezemet a számhoz emeltem izgalmamban. De ezt az érzést képtelenség lenne leírni. A medvebocs alig volt nagyobb, mint egy spániel. Az elején azt gondoltam, ostoba módon csak képzelem az egészet...