Könyörgés, márciusi hóban

Petrőczi szövegeit sosem lehet szentimentalizmuson, heves érzelemkitöréseken vagy erős ítélkezéseken kapni. Mintha bármely olvasójának felkínálná a belehelyezkedés, a közösség lehetőségét, úgy invitál be (teljesen nem is kiismerhető, feltárható) világába, hogy nem kényszerít rá semmire. Petrőczi mindig csakis a saját nevében szól. Idegen volna tőle bármilyen kollektivizmus - noha nem rekeszti el az utat az elől, hogy olvasója együttérzéssel, azonosulással, a közös elemekre való ráismerés örömével olvassa a verseket, nem akar valamilyen képzetes "mi" nevében beszélni. És, ahogyan már volt róla szó, minthogy a maga módján tudós költő, ebben a versvilágban - gyakran észrevétlenül - ott az európai kultúra (finom utalások, áthallások, idézetek formájában) és az európai vallások (reformáció, katolicizmus, judaizmus) motívumaikkal, rítusaikkal, szokásaikkal együtt. Nem afféle rátét, dísz, adalékanyag - ez a lírai én része, anyanyelve, természetes közege. (Kálmán C. György)